Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy városka. Ebben a városkában élt két tanítómester. Mind a kettő egyformán képzett, magasan iskolázott, jóságos ember volt. Mindketten nagyon szerették a hozzájuk forduló embereket, és az volt a szívük vágya, hogy értéket teremtsenek, és örömöt fakasszanak.
Viszont mégis csak volt köztük egy kis különbség.
Az egyik tanítómester azt vallotta, munkájáért meghatároz egy bizonyos pénzösszeget - melyet egy átlagos segítségkérő könnyedén meg tud fizetni. Úgy gondolta, így kiegyenlítődik az adok- kapok. Úgy vélte, értéket képvisel az általa közvetített tudás. 
Megszabta hát a határait - meghatározott időpontban fogadta az embereket.

A másik tanítómester úgy gondolta, nem kér pénzt a munkájáért - azt remélte, majd az Égiek kifizetik - hiszen nincs szebb, mint az önzetlen segítség, az önfeláldozás. Ugyan egy-egy hálás vendég adott neki némi kis pénzecskét, melyet pironkodva, földig hajolva fogadott el. Éjjel-nappal fogadta a hozzá fordulókat, mert azt gondolta, ez így helyes.

Telt, múlt az idő. Miként alakult a két tanítómester élete?

Az első tanítómester csodálatos boldogságban élt. Ugyan volt pár vendége, aki kifejtette, hogy nehezményezi, hogy pénzt kér a szolgálataiért, de ezektől könnyedén elbúcsúzott. 
Idejét, tudását azoknak adta, akik megbecsülték, megfizették a munkáját. Hétvégente pihent - nem fogadott senkit, csak közvetlen hozzátartozóit, barátait, lement a tóra horgászni, töltődött, olvasgatott, lazított. Mikor feltöltődött, kipihenten tudott foglalkozni a segítségkérőkkel - akik úgy látták - a Mester mindig nyugodt, vidám, és koncentrált. 
Keresményéből kényelmesen megélt - mivel imádta hivatását, a kapott pénzt bele forgatta munkájába - így egyre szépült otthona, egyre szebb helyen fogadta vendégeit, egyre több bölcs könyvet vásárolt, egyre több iskolát kijárt - így egyre hatékonyabban tudott segíteni a hozzá fordulóknak. Így az emberek szerették, és megbecsülték, és így a mester is, és tanítványai is egyre többet gazdagodtak.

A második tanítómester egy idő után tapasztalni kezdte az idegösszeomlás tüneteit. Mivel özönlöttek hozzá az emberek, kötelességének érezte, hogy mindenkit fogadjon - olyanokat is, akik lekezelően bántak vele, akik mindig butuska kérdésekkel fárasztották, akik notorikusan szajkóztak egy témát. Szegény mester egyre inkább legyengült. Nem volt ideje magára, kiüresedett. Éhezett, mert az emberek között elterjedt, hogy van itt egy tanító, aki ingyen osztogatja a tudását. Felkopott az álla. A házacskája is összedőlt. A vendégei dühösen kiabáltak: "Mi van veled? Nem koncentrálsz! Nem is figyelsz - miért vagy fáradt, mikor eljöttem hozzád?""Miért nem veszed fel a telefont éjjel kettőkor?" "Nem is vagy igazi mester, az angyalok biztos haragszanak rád!"

Szegény tanítómester összeszedte maradék erejét, és meglátogatta a kollégáját, a boldog mestert.
"Mi a titkod?" - kérdezte bágyadtan.
"Tisztelem, és szeretem magam. Tudom, hogy értéket képvisel a tudásom. Spirituális tanító vagyok, de mégis földön élek, földi szükségletekkel - megérdemlem, hogy tudásomért cserébe a földi szükségleteim ki legyenek elégítve. A pénz energia - az égiek a vendégek által adott pénzen keresztül fizetnek ki. 
Te, kedves barátom, félre értetted a szeretet fogalmát!" - felelt a boldog tanítómester.

Szerinted - kedves olvasó - melyik tanítómester volt a bölcsebb? Te melyikhez járnál?

 (A mesét én írtam -saját tapasztalataim alapján!)