Igen gyakori se veled - se nélküled kapcsolatban élő klienseknél. Még gyakoribb azoknál, akik egy traumás élményt nehezen dolgoznak fel. Sokan nehezen engednek el egy reménytelen szerelmet, vagy rossz kapcsolatot. Vagy egy közeli hozzátartozó halálát. Egy betörés, támadás, heves vita emlékét.
Ahogy az illető ventilál - azaz újra, és újra elemzi az eseményt, rájön az összefüggésére - kibeszéli, vagy kiírja magából a feszültséget, a fájdalmat.
Kívül álló számára (főleg, ha nem szakember, hanem egy ismerős, vagy barát) ez nagyon fárasztó dolognak tűnik, gyakran "energiavámpír " jelzővel illetik a panaszkodót.
Mert bizony, sok energiát elvesz a környezetétől.

Kezdő koromban én sem tudtam hova tenni, mikor napjában , ugyanaz a vendég hatszor megkérdezte: "Ugye, Tomi szeretett? Mit érezhetett?"
Az ilyen embernek hosszú időbe telt, míg feldolgozott egy szakítást - a gyászidő gyakran hosszúra nyúlik. Persze mondhatjuk, hogy az ilyenek gyenge, beszűkült tudatú emberek. De hát ki ne lenne az, ha valami igazságtalanság, súlyos veszteség érte?
Egyébként is a gyengének, a betegnek van szüksége segítő szakemberre - az egészségesek maguk is boldogulnak...

Természetesen mindennek van határa - előfordulnak túlzások, mikor a mókuskerekezés (viszonylag enyhe dolgokon) hónapokig, vagy akár évekig fennmaradhat... Ilyenkor jó figyelmeztetni a beteget, hogy nem ez a helyes út.
A segítőnek mérlegelni kell a probléma súlyosságát.
Nem csoda, hogy érvénybe lépett a kuruzslótörvény: egy súlyos pánikbetegnek nem elég azt mondani: "Fókuszálj a pozitívumokra, te teremted sorsodat!" - az ilyen fajta közhelyek még mélyebbre taszítják.
Aki elvesztette gyermekét - mit sem ér a :" Ne légy önsajnálatban, még öt gyereket szülhetsz"... bullshit.

Meg kell különböztetni a tragédiát a problémától. A probléma tudatos megoldást igényel. A tragédia pedig segítő ölelést, figyelmes szeretet teli meghallgatást.